2012. február 21., kedd

Szerelem

„Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.”


A kis falu fatornyos templomának rekedt harangja még a dombtetőről is jól hallható volt. A nap sugarai gyönyörűen pásztázták a búzamezőket, s a lágy augusztusi szél simogatta a fák lombjait és a kis vidéki temető rendezett sírjai között egy száraz falevelet emelt fel magával egy korhadt fakereszt tetejére.
A sír előtt egy lány térdelt, jobb kezével beletúrt hosszú barna hajába, majd pulóverének ujjával letörölte az arcán végiggördülő könnycseppeket.
Belül a szívében ismét végigélte az elmúlt évek keserűen édes pillanatait. Újra érezte Felhévizy Félix forró ölelését és finom puha csókjait. Újra átélte a csillogó tengerpart varázsát és a bódító Chianti zamatos ízét. Újra látta amint testük összeforr a fényes tengerparti szálloda, finom kis szobájában.


 A fülében csengett a férfi mély, intelligens hangja és becéző szavai, amelyek sohasem törlődnek ki a szívéből. Minden együtt töltött pillanat csodálatos volt és most mégis mindennek vége. Érezte, hogy ő is hibás. Arra gondolt, hogy miért olyan az ember, hogy azt bántja a legjobban, akit a legjobban szeret.
Sokszor jött el ide ebbe a kis vidéki temetőbe az apja sírjához. Nagyon szeretett a sírnál gondolkodni, valahogy mindig megnyugodott, ha érezte az apja közelségét. Talán az apát kereste őbenne is, és nem volt igaza az édesanyjának, hogy csak a híres médiasztár imponált volna neki.  Szerette Felhévizy Félixet őszinte, tiszta szerelemmel. Hibázott tudta jól. De az idő kereke már visszafordíthatatlanul továbbfordult, hiszen Idő úr kérlelhetetlen.
Ismét beigazolódott az a megállapítás, hogy akkor tud az ember valamit, vagy valakit igazán megbecsülni, ha már elveszítette.
Ezek a gondolatok járták át a szívét-lelkét, miközben a közeli hegyek sötét dunyhába öltöztek, és a Hold szép lassan elűzte fényes elődjét az égről. A lány felállt, keresztet vetett, megsimogatta a fejfát és elindult az örökkévalóság bársonyos csillagaitól övezve, lassan a temető kijárata felé.

„Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.”


A fák kérlelhetetlenül rohantak a kupé ablaka előtt, és a kerekek puha, bársonyos ölelő kattogása nehéz örökkévalóságnak tűnt. Felhévizy ragyogó öltönyben és finom selyem nyakkendőben ült a vonaton, tekintete a távolban magasodó hegyekbe révedt. A nap szikrázó sugarai visszatükröződtek a foncsorozott szemüvegéről. Már több órája bámult így a semmibe, a lányra gondolt. Fizikai fájdalom volt számára a lány elvesztése. Eszébe jutottak az együtt töltött percek, szerette volna azokat a felejthetetlen pillanatokat kivágni és eltenni örökre egy gyémánt amulettbe, a szívébe, hogy bármikor újra átélhesse őket.
Félt ettől a kapcsolattól, sokáig ellenkezett, de a lány fiatalsága, tisztasága végül felőrölte. Ünnepelt sztár újságíróként ki volt téve a kísértésnek, hiszen különböző bálok, fogadások alkalmával számtalan csinos nő vette körül, de mindig tudta hol a határ. A munkája volt a legfontosabb a számára. Pontosan tudta, hogy melyik volt az a pillanat, amikor feladta a küzdelmet. Hiszen amikor belenézett abba a gyönyörű szempárba látta benne azt a megmagyarázhatatlan rajongást, amit addig még soha azelőtt. Természetesen imponált neki, hogy egy fiatal és feltűnően csinos lány rajong érte. Azonban a rövid felszínesnek induló kapcsolat idővel elmélyült és felemésztette a férfit. Rá kellett jönnie, hogy a korkülönbséggel nem tud mit kezdeni. Idő úr kérlelhetetlen. Bár mindent megadott a lánynak, mégis kevésnek bizonyult. Amióta szakítottak, azóta minden átértékelődött, a fájó sebek nehezen gyógyulnak, hiszen nagyon nehéz elfelejteni azt a huncut, gyermeki mosolyt.
Felhévizy megtörölte a szemét és remegő kézzel visszatett a tárcájába egy gyűrött kis fényképet. Közben a vonat egy elágazáshoz ért, lelassított majd méltóságteljes kattogással eltűnt a sötét alagútban. 

„Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.”


 Megsárgult oldalak  Felhévizy Félix kiadatlan novelláskötetéből
(Idézetek - Ady Endre: Héja-nász az avaron)

2012. február 11., szombat

Halálvölgy

A hideg északi szél, mint egy fésű hajlította egy irányba a fenyőerdő csillogó lombkoronáját. Olyan volt, mintha a növő holdkanyon bejáratánál egymással táncolnának a fák. Úgy, mint két táncos, aki a zene érzéki ritmusára táncolja a vérpezsdítő argentin tangó jól begyakorolt lépéseit. De ahogy a tekintetünkkel végigpásztáztuk a festő vásznára kívánkozó táj horizontját, lelkünkben ott motoszkált legbelül valami megmagyarázhatatlan, valami félelmetes érzés.
A Halálvölgy, ahogy a legendákban találkozhatunk e meseszép hely leírásával, bizony sok életet felemésztett már a több száz esztendős története alatt. A kis folyó, ami a völgyben a magas sziklák között szélsebesen rohan: sokat tudna mesélni a halálról.

Hiszen a folyó partján gyakori vendég Halál Úr. De a Fájdalom folyója hallgat, nem mesél semmit. Megtartja titkát, s szomorúan szeli ketté a Völgy szikláit, friss levegőt hozva a megfáradt Holdkanyon ezüstfenyő erdejébe. 
A tájképpé merevedett csendéletet, hirtelen egy barna szárnyú keselyű törte meg, amely a kanyon déli kapujánál tűnt fel és ellentmondást nem tűrően vitorlázott lefelé a folyó irányába.  A keselyű nem jött hiába, hiszen Felhévizy Félix hírlapíró állt a sziklaszirt legmagasabb csúcsán. Elszántan, de a szemében mérhetetlen szomorúsággal tűrte, ahogy a forró nyári szél a szemébe fújja fekete göndör fürtjeit. Férfias arcába mély barázdákat szántott az idő és az a mérhetetlen szomorúság, amit kedvese elvesztése óta érzett. A kínzó fájdalom hozta őt ide a Halálvölgybe, ahol sok szenvedés ért már véget. Lenézett a mélybe, amely csalogatón szívta magába, s a boldogság örök ígéretével kecsegtette a hírlapírót. Álmodozó kék szemében egy könnycsepp jelent meg, s forrón legördült borostás arcán. A szerelmére gondolt, az utolsó együtt töltött hétvégére New Hampshire-ben. Arra a kis faházra a hó borította hegyek között, s a kandalló meleget adó fényére. A csók édes ízére, amelyet soha többé nem érezhet. A lány hosszú selymes hajára és hűséges szemére, amelyben soha többé nem fürödhet. A szerelem tengere kiszáradt és az élet fája is kipusztult, amióta az a szörnyű éjszaka megpecsételte mindkettőjük sorsát.
A Felhévizy Félix hírlapíró fölnézett és szomorú tekintetével a napot kereste, de a nap számára többé nem jött fel az égre. Ledobta kabátját, s gyűrött fehér ingét szétszakította izmos, nap barnította mellén, majd levetette magát a mélybe, a Halálvölgy bársonyos mélyébe, ahol az örökkévalóság várta.
A hideg északi szél, mint egy fésű hajlította egy irányba a fenyőeredő csillogó, ezüstszínben pompázó lombkoronáját. Olyan volt, mintha a növő holdkanyon bejáratánál egymással táncolnának a fák. Úgy, mint két táncos, aki a zene érzéki ritmusára táncolja a vérpezsdítő argentin tangó jól begyakorolt lépéseit. A Fájdalom folyója ismét jóllakott, s megvendégelte Halál Urat is. S a távolban még hallatszottak, az egyre távolodó, szokatlanul barna szárnyú keselyű méltóságteles szárnycsapásai.

Megsárgult oldalak  Felhévizy Félix kiadatlan novelláskötetéből



Holdfényhárfa

Nagyon hideg volt, fáztam. Némán dideregtem a sötét, szűk helységben. Csak szófoszlányokat hallottam, de azok is nagyon távolinak tűntek. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha álmodtam volna. Nem emlékeztem szinte semmire.
Katalin kedves mosolyára csupán és a lövésre. A lövés azonban nagyon közelinek tűnt, valószerűnek…
Nem tudtam, mit keresek ezen a sötét, és szűk helyen.
Kiskoromban féltem a sötétben. Egyszer András bezárt a szüleim pincéjébe egy egész napra. Azóta félek a sötét, szűk helyeken, mindig azt a dohos, szűk pincét juttatják az eszembe.


…Katalinnak kedves mosolya volt. Szerelmes voltam belé, azóta mióta András elvette őt feleségül. Többször az enyém lett a szüleim vidéki házában. Azt hiszem ő is szeretett engem. Titokban jártunk. Szerettem azokat a lopott víkendeket. Olyankor minden szép volt, chiantit ittunk és órákig szeretkeztünk. Katalin szőke hajszálain, mint egy mesebeli hárfán, játszott a holdfény.
Emlékszem az utolsó együttlétünkre. Szeretkeztünk, majd Katalin maga köré tekert egy lepedőt és a kandallóban ropogó tűz fényénél kezében egy pohár borral odalépett a széles ablakhoz, s hosszan mesélt álmairól. S én átszellemülten hallgattam a medvebőrön fekve. Arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű lenne, ha minden így maradna, megállna az idő, s ő örökre az enyém maradna.
Katalin talán, úgy éjfél felé nagyon ideges lett, mintha várt volna valakire. S valóban nem sokkal később csöngettek. Ő csak mosolygott, s intett, hogy nyissam ki az ajtót. Én odaléptem hozzá, megcsókoltam majd elindultam az ajtó felé, s utána már csak a lövésre emlékszem.
Hogy mi történt nem tudom, de most már nem is fontos azt hiszem.
Katalin örökre az enyém maradt - gondoltam elmélázva, s közben megértettem hol vagyok, hiszen hallottam a koporsó tetejére zuhanó kemény föld kérlelhetetlen kopogását.
A koporsó méltóságteljesen haladt lefelé a végtelen mélybe, s talán hallottam Katalin szomorú hangját, s szinte láttam amint a feljövőben lévő Hold fénye csendben hárfázik a szőke hajtincseken.

Felhévizy Félix naplójából