2012. február 11., szombat

Halálvölgy

A hideg északi szél, mint egy fésű hajlította egy irányba a fenyőerdő csillogó lombkoronáját. Olyan volt, mintha a növő holdkanyon bejáratánál egymással táncolnának a fák. Úgy, mint két táncos, aki a zene érzéki ritmusára táncolja a vérpezsdítő argentin tangó jól begyakorolt lépéseit. De ahogy a tekintetünkkel végigpásztáztuk a festő vásznára kívánkozó táj horizontját, lelkünkben ott motoszkált legbelül valami megmagyarázhatatlan, valami félelmetes érzés.
A Halálvölgy, ahogy a legendákban találkozhatunk e meseszép hely leírásával, bizony sok életet felemésztett már a több száz esztendős története alatt. A kis folyó, ami a völgyben a magas sziklák között szélsebesen rohan: sokat tudna mesélni a halálról.

Hiszen a folyó partján gyakori vendég Halál Úr. De a Fájdalom folyója hallgat, nem mesél semmit. Megtartja titkát, s szomorúan szeli ketté a Völgy szikláit, friss levegőt hozva a megfáradt Holdkanyon ezüstfenyő erdejébe. 
A tájképpé merevedett csendéletet, hirtelen egy barna szárnyú keselyű törte meg, amely a kanyon déli kapujánál tűnt fel és ellentmondást nem tűrően vitorlázott lefelé a folyó irányába.  A keselyű nem jött hiába, hiszen Felhévizy Félix hírlapíró állt a sziklaszirt legmagasabb csúcsán. Elszántan, de a szemében mérhetetlen szomorúsággal tűrte, ahogy a forró nyári szél a szemébe fújja fekete göndör fürtjeit. Férfias arcába mély barázdákat szántott az idő és az a mérhetetlen szomorúság, amit kedvese elvesztése óta érzett. A kínzó fájdalom hozta őt ide a Halálvölgybe, ahol sok szenvedés ért már véget. Lenézett a mélybe, amely csalogatón szívta magába, s a boldogság örök ígéretével kecsegtette a hírlapírót. Álmodozó kék szemében egy könnycsepp jelent meg, s forrón legördült borostás arcán. A szerelmére gondolt, az utolsó együtt töltött hétvégére New Hampshire-ben. Arra a kis faházra a hó borította hegyek között, s a kandalló meleget adó fényére. A csók édes ízére, amelyet soha többé nem érezhet. A lány hosszú selymes hajára és hűséges szemére, amelyben soha többé nem fürödhet. A szerelem tengere kiszáradt és az élet fája is kipusztult, amióta az a szörnyű éjszaka megpecsételte mindkettőjük sorsát.
A Felhévizy Félix hírlapíró fölnézett és szomorú tekintetével a napot kereste, de a nap számára többé nem jött fel az égre. Ledobta kabátját, s gyűrött fehér ingét szétszakította izmos, nap barnította mellén, majd levetette magát a mélybe, a Halálvölgy bársonyos mélyébe, ahol az örökkévalóság várta.
A hideg északi szél, mint egy fésű hajlította egy irányba a fenyőeredő csillogó, ezüstszínben pompázó lombkoronáját. Olyan volt, mintha a növő holdkanyon bejáratánál egymással táncolnának a fák. Úgy, mint két táncos, aki a zene érzéki ritmusára táncolja a vérpezsdítő argentin tangó jól begyakorolt lépéseit. A Fájdalom folyója ismét jóllakott, s megvendégelte Halál Urat is. S a távolban még hallatszottak, az egyre távolodó, szokatlanul barna szárnyú keselyű méltóságteles szárnycsapásai.

Megsárgult oldalak  Felhévizy Félix kiadatlan novelláskötetéből



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése