„Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.”
A kis falu fatornyos templomának rekedt harangja még a dombtetőről is jól hallható volt. A nap sugarai gyönyörűen pásztázták a búzamezőket, s a lágy augusztusi szél simogatta a fák lombjait és a kis vidéki temető rendezett sírjai között egy száraz falevelet emelt fel magával egy korhadt fakereszt tetejére.
A sír előtt egy lány térdelt, jobb kezével beletúrt hosszú barna hajába, majd pulóverének ujjával letörölte az arcán végiggördülő könnycseppeket.
Belül a szívében ismét végigélte az elmúlt évek keserűen édes pillanatait. Újra érezte Felhévizy Félix forró ölelését és finom puha csókjait. Újra átélte a csillogó tengerpart varázsát és a bódító Chianti zamatos ízét. Újra látta amint testük összeforr a fényes tengerparti szálloda, finom kis szobájában.
A fülében csengett a férfi mély, intelligens hangja és becéző szavai, amelyek sohasem törlődnek ki a szívéből. Minden együtt töltött pillanat csodálatos volt és most mégis mindennek vége. Érezte, hogy ő is hibás. Arra gondolt, hogy miért olyan az ember, hogy azt bántja a legjobban, akit a legjobban szeret.
Sokszor jött el ide ebbe a kis vidéki temetőbe az apja sírjához. Nagyon szeretett a sírnál gondolkodni, valahogy mindig megnyugodott, ha érezte az apja közelségét. Talán az apát kereste őbenne is, és nem volt igaza az édesanyjának, hogy csak a híres médiasztár imponált volna neki. Szerette Felhévizy Félixet őszinte, tiszta szerelemmel. Hibázott tudta jól. De az idő kereke már visszafordíthatatlanul továbbfordult, hiszen Idő úr kérlelhetetlen.
Ismét beigazolódott az a megállapítás, hogy akkor tud az ember valamit, vagy valakit igazán megbecsülni, ha már elveszítette.
Ezek a gondolatok járták át a szívét-lelkét, miközben a közeli hegyek sötét dunyhába öltöztek, és a Hold szép lassan elűzte fényes elődjét az égről. A lány felállt, keresztet vetett, megsimogatta a fejfát és elindult az örökkévalóság bársonyos csillagaitól övezve, lassan a temető kijárata felé.
„Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.”
A fák kérlelhetetlenül rohantak a kupé ablaka előtt, és a kerekek puha, bársonyos ölelő kattogása nehéz örökkévalóságnak tűnt. Felhévizy ragyogó öltönyben és finom selyem nyakkendőben ült a vonaton, tekintete a távolban magasodó hegyekbe révedt. A nap szikrázó sugarai visszatükröződtek a foncsorozott szemüvegéről. Már több órája bámult így a semmibe, a lányra gondolt. Fizikai fájdalom volt számára a lány elvesztése. Eszébe jutottak az együtt töltött percek, szerette volna azokat a felejthetetlen pillanatokat kivágni és eltenni örökre egy gyémánt amulettbe, a szívébe, hogy bármikor újra átélhesse őket.
Félt ettől a kapcsolattól, sokáig ellenkezett, de a lány fiatalsága, tisztasága végül felőrölte. Ünnepelt sztár újságíróként ki volt téve a kísértésnek, hiszen különböző bálok, fogadások alkalmával számtalan csinos nő vette körül, de mindig tudta hol a határ. A munkája volt a legfontosabb a számára. Pontosan tudta, hogy melyik volt az a pillanat, amikor feladta a küzdelmet. Hiszen amikor belenézett abba a gyönyörű szempárba látta benne azt a megmagyarázhatatlan rajongást, amit addig még soha azelőtt. Természetesen imponált neki, hogy egy fiatal és feltűnően csinos lány rajong érte. Azonban a rövid felszínesnek induló kapcsolat idővel elmélyült és felemésztette a férfit. Rá kellett jönnie, hogy a korkülönbséggel nem tud mit kezdeni. Idő úr kérlelhetetlen. Bár mindent megadott a lánynak, mégis kevésnek bizonyult. Amióta szakítottak, azóta minden átértékelődött, a fájó sebek nehezen gyógyulnak, hiszen nagyon nehéz elfelejteni azt a huncut, gyermeki mosolyt.
Felhévizy megtörölte a szemét és remegő kézzel visszatett a tárcájába egy gyűrött kis fényképet. Közben a vonat egy elágazáshoz ért, lelassított majd méltóságteljes kattogással eltűnt a sötét alagútban.
„Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.”
(Idézetek - Ady Endre: Héja-nász az avaron)
CSB
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.”
A kis falu fatornyos templomának rekedt harangja még a dombtetőről is jól hallható volt. A nap sugarai gyönyörűen pásztázták a búzamezőket, s a lágy augusztusi szél simogatta a fák lombjait és a kis vidéki temető rendezett sírjai között egy száraz falevelet emelt fel magával egy korhadt fakereszt tetejére.
A sír előtt egy lány térdelt, jobb kezével beletúrt hosszú barna hajába, majd pulóverének ujjával letörölte az arcán végiggördülő könnycseppeket.
Belül a szívében ismét végigélte az elmúlt évek keserűen édes pillanatait. Újra érezte Felhévizy Félix forró ölelését és finom puha csókjait. Újra átélte a csillogó tengerpart varázsát és a bódító Chianti zamatos ízét. Újra látta amint testük összeforr a fényes tengerparti szálloda, finom kis szobájában.
A fülében csengett a férfi mély, intelligens hangja és becéző szavai, amelyek sohasem törlődnek ki a szívéből. Minden együtt töltött pillanat csodálatos volt és most mégis mindennek vége. Érezte, hogy ő is hibás. Arra gondolt, hogy miért olyan az ember, hogy azt bántja a legjobban, akit a legjobban szeret.
Sokszor jött el ide ebbe a kis vidéki temetőbe az apja sírjához. Nagyon szeretett a sírnál gondolkodni, valahogy mindig megnyugodott, ha érezte az apja közelségét. Talán az apát kereste őbenne is, és nem volt igaza az édesanyjának, hogy csak a híres médiasztár imponált volna neki. Szerette Felhévizy Félixet őszinte, tiszta szerelemmel. Hibázott tudta jól. De az idő kereke már visszafordíthatatlanul továbbfordult, hiszen Idő úr kérlelhetetlen.
Ismét beigazolódott az a megállapítás, hogy akkor tud az ember valamit, vagy valakit igazán megbecsülni, ha már elveszítette.
Ezek a gondolatok járták át a szívét-lelkét, miközben a közeli hegyek sötét dunyhába öltöztek, és a Hold szép lassan elűzte fényes elődjét az égről. A lány felállt, keresztet vetett, megsimogatta a fejfát és elindult az örökkévalóság bársonyos csillagaitól övezve, lassan a temető kijárata felé.
„Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.”
A fák kérlelhetetlenül rohantak a kupé ablaka előtt, és a kerekek puha, bársonyos ölelő kattogása nehéz örökkévalóságnak tűnt. Felhévizy ragyogó öltönyben és finom selyem nyakkendőben ült a vonaton, tekintete a távolban magasodó hegyekbe révedt. A nap szikrázó sugarai visszatükröződtek a foncsorozott szemüvegéről. Már több órája bámult így a semmibe, a lányra gondolt. Fizikai fájdalom volt számára a lány elvesztése. Eszébe jutottak az együtt töltött percek, szerette volna azokat a felejthetetlen pillanatokat kivágni és eltenni örökre egy gyémánt amulettbe, a szívébe, hogy bármikor újra átélhesse őket.
Félt ettől a kapcsolattól, sokáig ellenkezett, de a lány fiatalsága, tisztasága végül felőrölte. Ünnepelt sztár újságíróként ki volt téve a kísértésnek, hiszen különböző bálok, fogadások alkalmával számtalan csinos nő vette körül, de mindig tudta hol a határ. A munkája volt a legfontosabb a számára. Pontosan tudta, hogy melyik volt az a pillanat, amikor feladta a küzdelmet. Hiszen amikor belenézett abba a gyönyörű szempárba látta benne azt a megmagyarázhatatlan rajongást, amit addig még soha azelőtt. Természetesen imponált neki, hogy egy fiatal és feltűnően csinos lány rajong érte. Azonban a rövid felszínesnek induló kapcsolat idővel elmélyült és felemésztette a férfit. Rá kellett jönnie, hogy a korkülönbséggel nem tud mit kezdeni. Idő úr kérlelhetetlen. Bár mindent megadott a lánynak, mégis kevésnek bizonyult. Amióta szakítottak, azóta minden átértékelődött, a fájó sebek nehezen gyógyulnak, hiszen nagyon nehéz elfelejteni azt a huncut, gyermeki mosolyt.
Felhévizy megtörölte a szemét és remegő kézzel visszatett a tárcájába egy gyűrött kis fényképet. Közben a vonat egy elágazáshoz ért, lelassított majd méltóságteljes kattogással eltűnt a sötét alagútban.
„Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.”
(Idézetek - Ady Endre: Héja-nász az avaron)
CSB
Megjegyzések
Megjegyzés küldése