2012. január 22., vasárnap

Irina Holobova az olomuci hentes vörös hajú lánya

Počuvadlo nevű Csehszlovák faluban egy sátor félhomályában lett az enyém Irina Holobova az olomuci hentes vörös hajú lánya. Irina a festői hegyek övezte úttörőtábor legszebb jelensége volt. Hatalmas habzó mellei betöltötték az összetákolt, néhol már lyukas és erősen rogyadozó sátrat, s úgy világítottak a sötétben, mint két UV színű bója a háborgó tengeren.


A kisdedkori ösztöneim, mind a rágó, mind pedig a szívó egy csapásra visszatértek és azon nyomban készséggé nemesültek. Úgy habzsoltam a hatalmas puha, fehér melleket, mint az a gyermek, aki tápszeren, illetve idegen anyák tején nőtt fel, mert nem volt az édesanyjának elég teje és ezért nem tudta őt szoptatni.
Ez megmagyarázza a mellek utáni folyamatos, emésztő vágyat, azt a vágyat, amely nem egészen hét év múlva a halálomat fogja okozni a szilfák övezte 777-es úton…
Egy csapásra szerelmes lettem Irina Holobovába, az olomuci hentes vörös hajú lányába, illetve két álomszép mellébe, amely akkor este megvilágította azt az összetákolt, néhol már lyukas és erősen rogyadozó sátrat a festői hegyek övezte počuvadloi úttörőtábor takarodó utáni álomvilágában. A matek órák pad alatt titokban lapozgatott, gyűrött újságjai valósággá váltak. A fantázia akkor este összeolvadt a valósággal és én repültem a szerelem szárnyán, magasan a počuvadloi hegyek felett. A beteljesülés pillanatában Irina Holobova az olomuci hentes vörös hajú lánya hatalmasat sikított, én meg elégedetten pihegtem a két hatalmas mell enyhülő szorításában. Ekkor megértettem Kunderát, aki azt mondta, hogy azért szereti a cseh lányokat, mert a gyönyör pillanatában az OLÁ-OLÁ szótöredékek hagyják el a szájukat.
Másnap hazautaztunk és én nem láttam őt többé az életemben egészen addig a bizonyos napig.
   Eltelt hét karácsony, hét húsvét, hét születésnap, hét álmokkal és vágyakkal teli esztendő és én kamionommal a szilfák övezte 777-es úton haladtam Olomuc felé.
Néztem a fülke ablakából a rohanó fákat, míg egyszer csak az út szélén bájaikat áruló kurtizánok között megpillantottam őt, Irina Holobovát az olomuci hentes vörös hajú lányát és két hatalmas mellét, amely még hét év távlatából is éppúgy világította be környezetét, mint akkor este a počuvadloi úttörőtábor összetákolt, néhol már lyukas és erősen rogyadozó sátrát. Egyszerűen kővé dermedtem, nem működtek az érzékszerveim, megbénultak az izmaim és elveszítettem az uralmamat a kamion felett. Menthetetlenül sodródtam a sötét tátongó szakadék felé, de mielőtt a hatalmas, nehéz kamion átszakította volna a szalagkorlátot tekintetünk mégegyszer találkozott, megismert, hiszen elmosolyodott majd kacéran megigazította melltartójának rózsaszínű pántját. Én is elmosolyodtam, majd őszinte boldogsággal a szívemben szakítottam át a szilfák övezte 777-es út szalagkorlátját, hiszen ismét repültem, mint akkor hét éve a festői počuvadloi hegyek felett, s most már tudtam, biztosan tudtam, hogy Irina Holobova az olomuci hentes vörös hajú lánya örökre szeretni fog.

Felhévizy Félix naplójából

Erika Juskoviak vörös könnyei

Egy bangladesi marionett színház Rómeó és Júlia előadásán csókoltam meg először Erika Juskoviakot. A hetedik sorban ültünk és néztük egymást szótlanul, majd lassan átöleltem és nyelve finom fűrészporos érdességét szomorúan átvilágítottam.
Nehéz köd rótta fekete fényútját kint a hideg hegyek árnyékában. Egymás kezét fogva sétáltunk a betonjárda nedves felületén. Csönd volt, s valahol eltörtek egy kristálypoharat, melynek finom szilánkjai beragyogták az éjszaka sötét álomvilágát.


Hideg volt, de a marionett figurák szerelmesen nézték, ahogy porcelán arcukon végiggördül egy-egy vörös könnycsepp.
Még aznap lefeküdtünk egymással. Erika Juskoviak keményen élvezett, s állatias sikolya félreverte a harangokat.
- Túz van! Tűz van! – kiabálták az emberek és az utcára siettek. Volt aki vödrökkel a kezében érkezett a kör alakú térre, volt aki hálóingben.
Erika Juskoviak félrehúzta a selyemfüggönyt a Puppet-hotel hetedik emeleti szuterénjében és nevetett, de közben arcán végiggördült egy vörös könnycsepp. Én ránéztem, nevettem és közben letöröltem kipirult, fényes arcomról a vörös könnycseppeket.
Hideg volt, és a kopott bangladesi marionett színház jelmeztárolójában egy régi faládából szívdobogás hallatszott.

Felhévizy Félix naplójából

2012. január 20., péntek

Hercegfalvy Antónia egy nyugalmazott zuglói masiniszta lánya

Hercegfalvy Antóniát a lóversenypályán ismertem meg. Fekete hosszú haja volt és élénk kék szeme. Hideg volt aznap este, talán még a hó is esett a lóversenypálya környékén. A lóverseny mind a kettőnk kedvenc időtöltése volt. Sokszor fogadtunk, de volt, hogy csak gyönyörködtünk a lovak szépségében.
Ámulatba ejtett a lovak kecses mozgása, amely csodálatosan harmonizált kidolgozott izomzatuk játékával. Fáradtan érkeztem aznap a pályára, unott mozdulattal váltottam meg a tikettjeimet és lassan ballagtam fel a jobboldali tribünre. Mindig itt vártam, hogy Fortuna Istenasszony rám mosolyogjon.
Hercegfalvy Antónia egy nyugalmazott zuglói masiniszta lánya volt, álmában tülkölt is néha, de csak ha fűszeres ételt evett lefekvés előtt.
 A büfében ismerős arcokkal találkoztam. Régi bútordarabok voltak mind, akik idejártak, hiszen a lóverseny szenvedély mára egy kicsit megkopott. Csak a nagy öregek, a „régiek” hódoltak ennek a kivételes szórakozásnak. Mindjárt a bárpult jobb oldalán ült tikkettjeit mohón szortírozva Dongalábú Jani, aki 1962-ben vesztette el a jobb lábát mert kissé illuminált állapotban át akart szaladni a soroksári Hév előtt, s pechére megbotlott és a jobb lába bánta. A baloldalon Krikett Joe üldögélt, rendszeres napi zóna pörköltje fölött és fekete csontkeretes szemüvege alól sandán figyelte Bögyös Kati mélyen kivágott blúzának dekoltázsát, aki egy kis appanásért cserébe bárkinek megmutatta egykor szebb napokat látott melleit, a férfimosdó második wc-jében. Félszemű Frenki, a kiugrott légiós volt a kedvencem. Órákig tudott az odsok fölött ülni és mindig megmondta a tutit, hiszen világlátott ember lévén volt dolga mindenféle nációból származó nővel. Sokszor adott nekem is tippeket egy-két kisfröccsért cserébe. Mondanom sem kell soha nem nyert senki egyetlen fillért sem Félszemű Frenki tippjeivel, de ennek ellenére nagy tiszteletnek örvendett a lóversenypálya környékén.
Odaléptem a bárpulthoz és Zoli a fogatlan pincér már csapolta is nekem a kedvenc sörömet.
Ekkor olyan dolog történt ami megváltoztatta az egész életemet.
    Belibegett a büfébe Hercegfalvy Antónia a nyugalmazott zuglói masiniszta lánya. Szinte úszott a füstös levegőben, s meg sem állt a bárpultig, s mellettem helyet is foglalt. Azonnal egymásba szerettünk. Órákig beszélgettünk életről, halálról, álmokról, lovakról, a tiszai árvízről, a legújabb színházi bemutatókról és szerettük egymást. Őszintén, önfeledten.
Ettől a naptól fogva mindig együtt vettük meg a tiketteket a pénztárban, együtt aludtunk és nagyokat szeretkeztünk a kis józsefvárosi szoba-konyhájában, ahol együtt élt három testvérével és az édesanyjával. Szerelmesek voltunk, mint egy romantikus szerelmi történet zsánerfigurái, s hittünk benne, hogy egyszer minden szép lesz, és valóra válthatjuk álmainkat.
Egyik nap a büfében Dongalábú Jani bemutatott nekünk egy olasz zsokét, Carlo Buanamontit. Attól fogva együtt iszogattunk és hallgattuk Carlo nagyívű meséit a régi római, firenzei futamokról, mutatott néhány megsárgult képet is, talán Párizsról, s valami színésznőről, aki miatt abba hagyta a zsokéskodást. Ámulva hallgattuk az olaszt és bevallom kicsit irigykedtem is rá, mert Hercegfalvy Antónia tátott szájjal bámulta minden szavát.
Egyszer egy nap hiába vártam Antóniát a lóversenypálya ütött kopott bejáratánál, nem jött többet. Lelépett Carlóval a zsokéval, Félszemű Frenki szerint Braziliába mentek, talán igaza van hiszen ő aztán mindig megmondta a tutit komolyabb ügyekben is.
   Pár hét múlva Dongalbú Jani egy újságot tolt az orrom alá, melynek a következő volt a főcíme:
„ Tegnap este Cinkotai lakásán halva találták a kisstilű zsebtolvajt, Lakatos Károlyt alvilági nevén Carlo Buanamontit, az egykori zsokét, nem találtak lakásán semminemű lopásból származó értéket”
Elszomorodtam, hiszen Hercegfalvy Antóniát a nyugalmazott zuglói masiniszta lányát, s vele együtt a szívemet ellopta az a kisstílű gazember. Ezek szerint túl adott rajtuk, el is megyek a közeli zálogfiókba, hátha forog pult alatt az a szív, amely egy időben úgy dobogott azért a fekete hajú, élénk kék szemű lányért Zuglóból.
Felhévizy Félix naplójából

Oghoa Nagowa cheeroki indián lány békepipája

Oghoa Nagowa cheeroki indián lány nagyon szépen tudott bőrt cserzeni és hajat fonni. Minden este lement az indián rezervátum szélén futó lila patak partjára, és halcsontból készült fésűjével fésülni kezdte hosszú kékesfekete hajkoronáját. Olyan hosszú haja volt Oghoa Nagowának, hogy amikor kibontotta, beterítette vele a rezervátum musztáng futtatóját és még néhány sátrat, beleértve a nagy bölcs törzsfőnök központi sátrát is.


Én egy szép nyári estén láttam meg Oghoa Nagowát a lila patak fényénél. Közel mentem hozzá, mert a szeme úgy izzott, mint két tűzpiros spotlámpa. Húzott magához, s én lassan belegabalyodtam hosszú kékesfekete hajába. Mint a hínár indái, úgy fogták körbe lábikráimat Oghoa Nagowa hajszálai. Azonnal szerelmes lettem, hiszen ez a cheeroki indián lány nemcsak nagyon szépen tudott bőrt cserzeni, de még hajat is úgy font, mint aki egész életében hajfonatokat készített volna. Ő is szeretett, mert megengedte, hogy simogassam hosszú kékesfekete haját, és álmodjam vele a tegnapot. Bizony a tegnapot, mert amikor hozzáértem Oghoa Nagowa hosszú, selymes hajához, megjelent homlokcsontom mögött a szomorú történelem.
Láttam, ahogy Bush Cassidi és barátja, Clint Westwood több társával sorra erőszakolja meg az indiánfalu védtelen lányait és asszonyait, majd egyenként felgyújtja a sátrakat, és lelövi a musztángokat.
- Mert a musztángokat lelövik, ugye? - kérdeztem Oghoa Nagowától, aki némán bólintott, és megtörölte vörösen izzó spotlámpa szemeit.
Egy nap a lány békepipával érkezett a lila patakhoz. Boldognak tűnt, gurgulázva nevetett, és kékesfekete haja valószerűtlenül fénylett a patak víztükrében.
- Elloptam! - mondta, és nevetett, nevetett, nevetett. Majd lassú, kimért mozdulattal tüzet csiholt, meggyújtotta a békepipát, és beleszívott. Kis idő múlva átnyújtotta nekem, és vörösen izzó szemmel mosolygott, s én is mosolyogni kezdtem, majd beleszívtam a szépen faragott, míves pipába. Mennyei boldogság öntötte el a testemet, lelkemet. Vadul szeretkezni kezdtünk az avarban, s közben a távolból musztángcsapat dobogása hallatszott.
Elaludtam, s mikor felriadtam, Oghoa Nagowa már nem volt velem, de hosszú kékesfekete hajának egy maroknyi tincse a kezemben maradt. Megszagoltam, és éreztem a növő holdkanyonban nyíló gyermekláncfű illatát. Másnap is elmentem a lila patakhoz, harmadnap és negyednap is, egészen hálaadásig, de Oghoa Nagowa nem jött többé. Csak évekkel később hallottam egy öreg cheeroki történetmesélő táltostól, hogy élt egyszer a legenda szerint egy hosszú kékesfekete hajú indián lány, aki ellopta a békepipát, s ezért megbűnhődött.
- Mi történt vele? - kérdeztem elcsukló hangon.
- Élve elégették, majd hamvait szétszórták egy nagy kör alakú tisztáson, ahol a hófehér galambok szép lassan elcsipegették a lány földi maradványait.
A békét lopta el - gondoltam, s közben felnéztem és láttam Oghoa Nagowa kékesfekete fürtjeit az égen. Azt azonban csak én tudtam, hogy ez a cheeroki indián lány nagyon szépen tudott bőrt cserzeni és hajat fonni, hiszen én szívtam el vele azt a szépen faragott, míves békepipát.

Felhévizy Félix naplójából

Ki is Felhévizy Félix?

Felhévizy Félix valamikor a 20. században született. Barna hajú, kissé őszes halántékú, amolyan régivágású, jól szituált úriember. Egykoron többre hivatott hírlapíró, novellista. Feltünési helyei változók, hiszen a világ minden pontján: Párizstól kezdve, Bangladesen át, Rio de Janeiróig vannak ismerősei, barátai és nem utolsó sorban hölgyismerősei. Félix barátunk ugyanis a szebbik nem nagy-nagy hódolója. Számtalan szerelme, szeretője, barátnője volt már, de mégis egyedül járja a világot, maga mögött hagyva mindet és mindenkit.


A most induló blog Felhévizy Félix hírlapíró olykor meghökkentő, szívbemarkoló és izgalmas történeteit meséli el nektek.
A Kult Blog, tehát - az ő szerelmeinek, kultúrális kalandozásainak a története, egyfajta számvetés féle, egy sajátos világszemléleten keresztül mutatva be az életet, azt az életet, amelyben mindannyian létezünk.
Egyet ne felejtsetek el soha és legyen ez talán a mottója a mi "közös utazásunknak" hogy,
 ...mindig a mese a fontos és nem a mesélő..