Ejnye művész úr!
Nem érti Kern András, hogy miért lett ügy a finoman szólva bizarr, az érintett kerület polgármestere szerint egyszerűen tahó parkolási szokásából, hogy minden tiltást figyelmen kívül hagyva, ha neki két kiflire van szüksége, akkor kedvenc pékségénél a zebrán áthajtva áll meg a járdán. Védekezése szerint mindössze pár percet töltött ott az autója, és igazán nem zavart senkit, néhány méteres körzetben úgysem volt parkoló, messzebb pedig mégsem várakozhatott, hiszen sietett; a kizárólag ott kapható túrós bukta vagy a kakaós csiga nélkül pedig tönkre megy az egész napja, este lehetetlen lett volna színpadra állnia, így hát lényegében a közösséget szolgálta zsiványkodásával. Külön kiemelte, hogy nem azért állt oda, mert különleges embernek tartja magát, de egyébként sem tartja ezt akkora ügynek, szerinte mélyen és súlyosan el van túlozva az eset, és ez kellemetlen. Meggyőződése, hogy olyan az egész, mintha mindenki megőrült, megvadult volna, ahelyett, hogy azt mondanák, ejnye-bejnye, csinált valami hibát, bocsássunk meg neki.
No, ekkor éreztem azt, hogy a történet sokkal messzebbre mutat annál, mint egy szokásos fővárosi tuskó parkolás, hiszen valljuk be, bármennyire bicskanyitogató, hasonló esettel, sőt még rosszabbakkal is találkozunk, amikor a babakocsival vagy a mozgássérült eszközzel kell artistamutatványokat bemutatni a tapló miatt, aki csodajárgányát féltve mások életét keseríti meg.
Nem, Kern András hozzájuk képest úriember módjára állította le csinos kis négykerekűjét, még arra is ügyelt, hogy az üzletet se torlaszolja el, bárki érdeklődve körbejárhassa, megszemlélhesse az ő feltűnő szerzeményét. Csupán egy mutatós hölgy hiányzott a motorháztetőről, és akkor egészen úgy érezhettük volna magunkat, mintha egy autókiállításon járnánk.
Csakhogy kedves Kern András, nem a világ őrült vagy vadult meg – legalábbis nem jobban, mint amilyen állapotban volt egy héttel ezelőtt –, nem az ön parkolása a hét legnagyobb történése, ezt csak ön érzi így, mivel megszokta, hogy a „drága művészúrnak” minden jár. Persze, jár az elismerés számos alkotásáért, mindez nem teszi zárójelbe karrierjét, Kossuth-díját és a pályája elismeréseként kiérdemelt kitüntetéseket, viszont egy kis színt villant fel az emberből, aki úgy tűnik, már nem érti környezetét, már elszakadt a valóságtól, és leginkább a kulturált polgári léttől, aki átnézhet mindenkin, mert ő már olyan magasságokban jár, ahová csak a kiválasztottak juthatnak el.
Ezért nem hiteles, amikor azt ecsetelgeti, hogy nem azért állt oda, mert különleges embernek érzi magát, hiszen reményeim szerint csak feltűnt, hogy más nem áll oda, sőt a járdán a K. A. monogram sem utalt a személyre szabott parkolóra. Ezért felettébb kínos, hogy nem a modortalan parkolást érezte kellemetlennek, hanem azt a vegzatúrát, ami emiatt érte.
A befejező mondatért pedig igazán kár volt, nem kellett volna azt fejtegetni, hogy a jövőben nem azért nem áll oda, mert belátja hibáját, hanem mert az ilyen kicsinyes vitákra semmi szüksége a csúszó-mászókkal. Legalábbis így lehetett sejteni a tévéinterjúban kisípolt részt. Ez elég pökhendien hangzott, stílustalannak, mint egy rossz ripacskodás, hangyányit már a színészi és a rendezői nagyságára is árnyat vetett. Értem én, hogy kicsit woodyallenesnek szánta, amolyan fricskának, csak mosoly helyett dermedt megdöbbenést okozott.
Mindettől még ötvenedszer is újranézném a Játszd újra Samben alakított Allen Félixét, a Ripacsokat, a Pogány madonnát, vagy Kövesdit, Pirosfej tizedest, Béry írót, csak a morális kérdéseket felejtsük el!
Sütő-Nagy Zsolt
A szerző vezető szerkesztő
www.magyarhirlap.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése