Ha ez igaz...
Ismert kommunikációs szakember hívta rá fel a figyelmet: világmárkák is internetes mémekkel játszanak rá Boris Johnson – egyelőre félig-meddig abszolvált – távozására. „BoJo” a maga nemében tényleg világszám volt, ám inkább mint jelenség, nem pedig korszakos politikus: meghökkentő húzásokra és egyre kevésbé meghökkentő füllentésekre képes színes egyéniségét a britek alighanem szívesebben idézik majd fel londoni főpolgármesterségével (2008–16) kapcsolatban, semmint miniszterelnöksége három évét emlegetve. A mai, túlmediatizált világban üstökösként tűnhetnek fel a Johnsonhoz hasonlóan izgalmas, már megjelenésükkel is kirívó figurák, akik könnyen túltesznek riválisaikon – a felmosófej-frizurás britet gyakran állították párhuzamba a szintén excentrikus Donald Trumppal –, de az előny hátránnyá válhat: baklövéseiket, felsüléseiket, mókás jeleneteiket aztán vég nélkül ismétli a napi huszonnégy órás hírciklus, a szaporodó internetes platformok, a soha le nem merülő kijelzők.
Johnson fél évszázaddal korábbi konzervatív elődje, Edward Heath – aki 1970 és 1974 között volt a szigetország kormányfője – úgy tartotta, a jó brit miniszterelnök legfőbb ismérve, hogy emelt fejjel éli túl a válságokat.
Ha ez igaz, akkor Boris Johnsont végső soron Boris Johnson ebrudalta ki a Downing Street 10-ből. Az utóbbi harminc év brit konzervatív kormányfői közül John Majort Tony Blair „forradalma”, ha úgy tetszik, a toryk tizennyolc év kormányzás utáni kifáradása sodorta el, míg David Cameront a 2016-os Brexit-népszavazás, Theresa Mayt pedig a britek uniós kilépésének mikéntje. Egyszerre meglepő is, meg nem is, hogy az amúgy ingatag Johnsont nem a Brexit ingatta meg. A brit kilépés valószínűleg hosszú távon érezteti majd hatását, miközben egyelőre más banánhéjaknak – a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború hatásainak, balul elsült Downing Street-i vigadozásoknak, egy zaklatással vádolt miniszter védhetetlennek bizonyuló védelmének – volt sürgős, hogy a kormányfő lába alá kerüljenek. Bár Johnson próbálta húzni-halasztani a lemondását, az a nyár közepére elkerülhetetlenné vált, a Boris-mutatványnak egy csapásra vége szakadt.
Vannak persze, akik idáig sem jutnak el.
Emlékeznek
William Hague-re, Iain Duncan Smithre, Michael Howardre? Aki igen, az a
brit politika rendkívüli tudósának nevezheti magát. Ők a Blair és
Gordon Brown nevével fémjelzett munkáspárti korszak tory pártvezetőiként
legfeljebb őfelsége ellenzékét irányíthatták, egyesek közülük
miniszteri tárcával vigasztalódhattak, a választásokat soha nem tudták
megnyerni. Blair, a harmadik út – némi távlatból: a nagy baloldali
illúzió –
fárosza óta nem akadt brit vezető, aki évtizeden át a
Downing Street lakója maradhatott, a közelmúltban rajta csak Margaret
Thatcher tett túl a maga tizenegy évével. A Vaslady, aki emelt fejjel,
lábon hordta ki a válságokat. A Falkland-szigeteki háborút, a bénító
bányászsztrájkot, a központosító európai törekvéseket, amelyeket az
elsők között ismert fel és idegenkedett is tőlük, a hidegháború
végjátékát és a német újraegyesítést (amitől szintén idegenkedett).
Thatcher – akkoriban, házassága előtt még Margaret Roberts –
„tökéletesen jó másodrangú vegyész” volt, ahogy oxfordi kollégiumában
később emlékeztek rá. Másutt összpontosultak a képességei. Politikusnak
lett elsőrendű, a kitartásával és azzal, hogy soha nem azt mondta, amit
mások hallani akartak, ám amit mondott, azt viszont készpénznek
vehették. A tökéletes ellentéte volt ebben Johnsonnak. Akad-e valaki
hozzá hasonló még a mi életünkben?
Érteni véljük, hogy a konszenzusra, minél több érdek egyezésére épülő német politikai rendszer miért hamuszürke vezetőket termel ki, mint Angela Merkel, akinek a magánéletéből húsz év alatt nem tudtunk meg izgalmasabb hírt, mint hogy jól süti a pitét, vagy Olaf Scholz, akiéből még ennyit sem. A konfrontatív brit politika egyetemi vitatársaságokban nevelkedett elitje azonban bővelkedhet olyanokban, akikben a konzervatívok rálelhetnek a megfelelő karizmára, spirituszra és állhatatosságra, csak meg kell találniuk és – kihasználva a Munkáspárt gyengélkedését – helyzetbe kell hozniuk őket.
Önjelöltekből nincs hiány Johnson utódlására, amely a következő hetekben válhat véglegessé.
Olyanok is bejelentkeztek, akiket akarva-akaratlanul terhel Johnson öröksége. Számít-e majd ez? Majd elválik. (Annak idején Major is Thatcher köpönyegéből bújt elő…) A tíznél is több jelentkezőnek előbb a pártelitet, majd a csaknem kétszázezres tory tagságot kell meggyőznie, hogy alkalmas az ország kormányzására. A lista menet közben is gyorsan változhat. Az aspiránsokat elnézve feltűnő volt, hogy nem ritka közöttük a nő, illetve most először dél-ázsiai (indiai-pakisztáni) bevándorló-hátterű politikusoknak is esélyük nyílt rá, hogy valamelyikük a miniszterelnök, vagy akár csak a két nagy brit párt egyikének vezetője legyen. Fiatal kora miatt akár hosszú távon is ígéretesnek tűnik Suella Braverman, a párt jobbszárnyát képviselő, buddhista vallású főügyész, aki elutasítja a politikai korrektséget, a nemcsak a baloldalon, hanem a médiában és az egyetemeken is gyökeret vert genderőrületet, és támogatja, hogy Ruandába toloncolják a Franciaországból átszökött törvénytelen bevándorlókat. A napisajtó rendszeres olvasóinak az övénél ismerősebben csenghet a nemrég lemondott pénzügyminiszter, a dúsgazdag Rishi Sunak neve. Liz Truss, a munkáspárti család sarjából tory prominenssé lett külügyminiszter, akit a Vaslady epigonjaként is emlegetnek, Ronald Reagan és Thatcher korszakának konzervativizmusa iránt táplál nosztalgiát, miközben feltűnően sokat vár a közösségi média felületeitől.
Egy igazán jó választás nemcsak a 67 milliós szigetországnak, hanem egész Európának érdeke lenne.
Akármennyire is érthető volt a Brexit, London távozása mégiscsak súlyos érvágás, a britek józansága, gyakorlatias szemlélete, szuverenitásukra való kényességük, sőt humoruk nagyon is hiányzik a mai Európai Unióból. Írjuk Johnson javára: Közép-Európa rá is számíthatott szövetségesként mindezekben – nem csak ügyeletes Humor Haroldként.
Szőcs László - www.magyarnemzet.hu
Megjegyzések
Megjegyzés küldése