Jó marxistákból kiváló liberálisok

 Nagyon fontos írás! Kérem olvassák el!

Sokszor halljuk manapság, hogy korunk liberálisai marxista tanokból merítenek és marxista retorikát folytatnak. Ez így ebben a formában nem igaz, de bizonyos szempontból mégis.

A nagy átalakulás első főszereplője Antonio Gramsci olasz kommunista újságíró, mozgalmár, aki az első világháborúban nagy lehetőséget látott. Itt rögtön kitűnik, hogy egy elég beteg elmével állunk szemben, de  Gramsci az elképzelés az volt, hogy a frontra küldött proletárok a szenvedéseik következtében végleg az „elnyomó burzsoázia” ellen támadnak. A katonák az ellenség katonáiban „kizsákmányolt proletár elvtársaikat” látják, és nem egymást lövik majd, hanem fellázadnak a „polgári és nemesi burzsoák” ellen. Nem jött be. A katonák hazafiságtól duzzadó kebellel vonultak a frontra a hazájuk védelmében, és eszükbe sem jutott az osztályharc.


 

Aztán a háború végeztével Európa-szerte komoly kommunista tevékenység bontakozott ki, rövid életű tanácsköztársaságokkal, amiket a józan társadalom elsöpört, így újra pofára esés lett a vége, Gramsci az 1920-as fasiszta hatalomátvételt követően börtönbe is került.

Ott aztán hosszas fejtörés után rájött, hogy minden nyomoráért a nyugati kultúra és a kereszténység a felelős. Szerinte a keresztény hiten és erkölcsökön (Isten, haza, család) alapuló értékek lehetetlenné teszik a kommunizmus terjedését a társadalomban. Azért ahhoz, hogy a marxizmus világszinten hatalomra kerüljön, a kereszténységet meg kell semmisíteni. De az erőszakos utat nem tartotta járhatónak – ellentétben a mostani dzsihadista szemlélettel –, hanem a kultúra átalakításával, az emberekből kinevelve a krisztusi igazságot.

Ekkor alkotta meg a „hosszú menetelés” doktrináját, vagyis a metapolitikát. Szerinte a legfontosabb az, hogy a kommunisták a véleményformáló ágazatokban (oktatás, sajtó, színház, mozi, művészetek stb.) teret nyerjenek, és a saját értékeiket burkoltan hirdessék, ezzel a társadalmat szép lassan átnevelve.

Mintha ez valahonnan ismerős lenne. Mintha mostanában olvastam volna valamit ezekről a gender dolgokról, kötelező iskolai és óvodai „felvilágosításokról”, SZFE, meg néha a filmekben is szembe jön ilyesmi. És a folyamatosan mesterségesen generált hisztéria a liberális média részéről is néha feltűnik. De érdekes.

Következő főszereplőnk Marx Horkheimer, az úgynevezett „frankfurti iskola” igazgatója, ami igazából egy szellemi műhely volt, ahol tudományokban jártas (leginkább szociológusok, pszichológusok, filozófusok) marxisták csiszolták tökéletesre a kommunizmust. Horkheimer 1937-ben alkotta meg a Hagyományos és kritikai elmélet című munkáját, amelyben leírja, hogy a munkásság mindössze 15 százaléka fogékony a proletárforradalomra. Tehát rohadtul nem életképes.

De ez őket nem zavarta, és szerinte a munkásság azért nem vevő a proletárforradalom eszméjére, mivel betagozódott a jóléti társadalomba. Tehát tovább kell folytatni Gramschi munkáját, és eszmékkel megfertőzni a társadalmat. Horkheimer munkájáról egyik tanítványa így fogalmazott:

„lényegében a nyugati kultúra főbb elemeinek destruktív kritikája, beleértve a kereszténységet, a kapitalizmust, a hatalmat, a családot, a patriarchátust, a hierarchiát, az erkölcsöt, a hagyományt, a szexuális korlátokat, a lojalitást, a hazafiasságot, a nacionalizmust, egész örökségünket, a nemzetelvűséget, a konvenciókat és a konzervativizmust.”

Tehát szinte minden jobboldali értéket.

Horkheimer kritikai elmélete, Gramsci metapolitikájával vegyítve új irányba terelte a marxista törekvéseket. Ez bizony a vegytiszta kulturális marxizmusnak, ami az értékek és a kultúra síkján kívánja átnevelni a népet, hogy az akarja a marxizmust.

De ugye a 15 százalék kevés a társadalomból, így Horkheimer és Garmsci műve még nem volt teljes. Hiányzott a „befogadó közeg”.

Ezt találta meg a harmadik jómadár, a frankfurti iskola másik hírhedt alakja, Herbert Marcuse. Aki nagyon jól értett a diákság nyelvén, és ő volt a Woodstock nemzedék sztárfilozófusa. A „Szeretkezz, ne háborúzz” szlogen is az ő ihletése.)

Az 1964-ben megjelent Egydimenziós ember című munkája ad választ arra, hogy ki lesz az új proletariátus:

 „A konzervatív népi bázis alatt azonban ott van a kivetettek és kívülállók altalaja: a más fajú és más színű kizsákmányoltak és üldözöttek, a munkanélküliek és a munkaképtelenek. Ők a demokratikus folyamaton kívül léteznek: az ő oppozíciójuk tehát forradalmi, még ha tudatuk nem is az. Az a tény, hogy kezdik megtagadni a játékban való részvételt, olyan tény lehet, mely egy korszak végének kezdetét jelzi.”

Marcuse tehát megtalálta a társadalom normáin kívülieket, akiknek érdeke, hogy az aktuális kultúra megsemmisüljön. Ezek az etnikai, vallási, szexuális kisebbségek. És máris helyben vagyunk.

Csak kell valaki, aki irányba tereli őket. A forradalmi élcsapatra remek alapanyagot látott az akkori diákságban, a Woodstock nemzedékben, a beat-, hippi-, punkmozgalom, akik a drogfogyasztás és a szexuális szabadosság szavakat tűzték zászlóikra, és piszokul nem passzoltak a társadalomba, szembe mentek a normákkal.

Akik aztán később ezekkel az eszmékkel a fejben megkezdik felnőtt életüket, értelmiségi pályán elhelyezkedve pedig rögtön neki is állhatnak a jelenlegi rendszer átalakításának, megdöntésének.

Gramsci hajdanán azt jósolta, hogy három generációnyi idő elég lesz a kulturális átalakításhoz. Elég elkeserítő, hogy pontosan tippelt.

Forrás: vasarnap.hu

https://jp.blogstar.hu 

Megjegyzések