Cseke Péter kiállt Orbánék mellett

 Köszönjük, kedves Péter! Ez bátor tett volt!

„Hiszek abban, hogy ez a szakma meg tudja találni az egyensúlyt, de a megújulás nem megy nyitottság nélkül” – mondja Cseke Péter, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház igazgatója az SZFE körül kialakult állóháborúról. Az idén érdemes művész díjjal jutalmazott színművész tőle eltérő világlátású rendezőket is meghív a színházába, és azt tanácsolja a most hangos tiltakozóknak: adjanak esélyt a változásra.

Őry Krisztina interjúja

Ön 2008 óta vezeti a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházat, és 5 éve tanít a kaposvári egyetemen. Mennyire ér el vidékre a Vas utcai csatazaj?

Kecskeméten egyik éjjel körberagasztották a színházat piros-fehér szalaggal. Este, sötétedéskor, 20.17 perckor érkezett négy fiú és egy lány az épülethez. Ismernek engem jól,

tudják, hogy a kecskeméti színházban nincs véleménykordon.

Miért nem jöttek oda fényes nappal, és miért nem vállalták a véleményüket? Költői kérdés.

Sokat beszél most kollégákkal telefonon? Vidéki színházigazgatókkal, színészekkel, tanítványokkal? 

Nem többet, mint általában.

Nem nyomja rá a bélyegét a színházi munkára, hétköznapokra, ami Budapesten lázban tart bizonyos köröket?

Igyekszünk dolgozni végre, most, hogy elindulhatott az évad. Az elfajult vita az egyetemen valójában a hallgatóknak a legrosszabb, hiszen nem kezdődött meg rendben a tanítás. Ezt sürgősen orvosolni kellene. A járványhelyzet miatt egyébként is sokszorosan nehezített a helyzete az oktatásnak és az előadóművészetnek. Ezt fokozni nagy felelőtlenség. A szenvedély mozgat minden művészt és alkotót, de a szenvedély nem azonos a kiabálással, sárdobálással. Súlyosan téved, aki ezt összekeveri. Van néhány kolléga, aki nagyon helyesen úgy döntött, marad az egyetemen, és megvárja, mi történik. Úgy gondolom, ez lenne a helyes magatartás. Ha bebizonyosodik, hogy korlátozzák őket, akkor érthető, ha felállnak. De hogy még el sem kezdték az együttműködést, máris prejudikálják a meg sem történt eseményeket, az szomorú. 

Tud a tanítványai közül olyanról, aki csatlakozott a demonstrálókhoz? 

Igen. Többen vannak, akik csatlakoztak, és vannak jó néhányan, akik nem. Ezt természetes dolognak tartom. A diákság hevülete tulajdonképpen dicséretes. Ki legyen lánglelkű, ha nem a fiatalok? Mondom ezt úgy, hogy magam is nagy forradalmár voltam. De attól tartok, nem néznek körbe a világban elég körültekintően ahhoz, hogy megértsék:

az általuk olyan nagyon vágyott szabadságot nem a bezártságon keresztül tudják elérni.

Nem akkor lesz valami jó, ha változatlan, hanem ellenkezőleg, ha nyitott. Én magam a színészképzés során – ötödéves színész osztályom van Kaposváron – nyitott, különböző nézetekhez igazodni tudó személyiségeket igyekeztem nevelni. Egy előadás megszületésekor a rendező elképzelése érvényesül, ezért is fontos, hogy sokféle véleményt, igazságot, sokféle életszemléletet ismerjenek meg a hallgatók.

Színészek, rendezők sora ír nyílt leveleket, mindenki üzenget mindenkinek. Ami most történik, még messzebb taszítja egymástól a színházi világ amúgy is kétfelé szakadt táborát. Hova fog ez vezetni?

Hasonló nehéz helyzetem volt, mikor 13 évvel ezelőtt kineveztek a Kecskeméti Színház élére.

Azt is mondhatnám, össztűz zúdult rám.

Akkor egy év türelmet kértem. Egy év múlva a kritikusok vezéralakja, Koltai Tamás odajött hozzám, és bocsánatot kért – nagyon díjaztam. Ez az emberi nagyság. Így kellene most is eljárni. Megvárni és meglátni, hogyan működik az új vezetés, és amennyiben a kuratórium által tett ígéretek teljesülnek, örömmel lehet nyugtázni, ha pedig nem, akkor helye van a tiltakozásnak, a nyitott, de határozott tárgyalásnak. 

Az ön által vezetett színházban több olyan rendező is megfordult, aki most a tiltakozók között van. Nyilván másképp gondolkodnak a világról, mégis tudtak együtt dolgozni. Mi kell ehhez?

Nekem van egy világos értékrendem, ez közismert. De

ez nem akadályoz meg abban, hogy különböző világlátású rendezőket hívjak a színházba rendezni,

akik egyébként rendszerint nagy sikert érnek el. Hozzáteszem, szeretnek is Kecskeméten alkotni. A különbözőségünk lehet előny is, kinyithatja a megértés tágasabb kapuit. Meggyőződésem, hogy mindenhol a vita, a versengés visz előre. A sportban, a politikában, a tudományban szervezett módon tudnak helyet adni a vitának. Miért nem tudjuk ezt a művészetben is életre hívni? A vita a fejlődés kulcsa. 

 

De a vita nem az, ha befogott füllel kiabáljuk a saját vélt igazunkat. 

A politikai megosztottság a szakmában mára odáig jutott, hogy nem elég, hogy két különböző színházi egyesület van (a Magyar Teátrumi Társaság, illetve a Magyar Színházi Társaság), az utóbbi tavaly a magyar színházművészet éves seregszemléjéből, a POSZT-ból is kiszállt, a két oldal mára szinte párbeszédre képtelen. Ezt a szembenállást viszik most tovább a színi növendékek is. Mit mondana nekik?

Számomra a művészi munka lényege a megújulás. Mindig az vitt előre a pályámon, ha képes voltam megújulni, meghallgattam másokat, bíztam másokban, munkát tudtam adni vagy szerezni nekik. A megújulás nem megy nyitottság nélkül. Nyitottnak kell lenni az újra, a másik nézőpontra, véleményre, és el kell hinni, hogy a másik véleménynek is pont annyi létjogosultsága van, mint a sajátunknak. A szakmai vita, az egyet nem értés szükséges és éltető energiákat szabadíthat fel. A vita azonban nem hergelést, nem egyetlen igazság mindenek fölé helyezését jelenti. Jó lenne, ha az intézményen belüli ellenzők hangját is hallhatnánk, hiszen biztosan van, akinek nem tetszik a jelenlegi állapot.

Mire számít, nyugvópontra juthat az egyetem ügye a közeljövőben?

Hiszek abban, hogy ez a szakma meg tudja találni az egyensúlyt. Ehhez, ha tanácsolhatok valamit: tessék megnyugodni! Ha ez megtörténik, üljünk le, és beszéljük át higgadtan. Képesnek kell lennünk – épp a jövő generációinak érdekében – elfogadni egymás véleményét, világlátását, hogy – ellentétben egy kollégának a médiában elhangzott nyilatkozatával –, ezen az Istentől megáldott Magyarországon a rend, a derű és a szeretet uralkodhasson. 

www.mandiner.hu