2014. január 18., szombat

Akinek előbb tapsolt állva New York, mint Budapest

Pályakezdése harmincéves jubileumát ünnepelte kedden Amneris szerepében Komlósi Ildikó az Erkel Színházban. (A Magyar Nemzet január 17-i, pénteki számában megjelent interjú bővebb változata.)
− Kedd este állva tapsolt önnek a közönség.
− Évekig fogok ebből az estéből táplálkozni. Szeretetárban úsztam, és úgy éreztem, odaadtam mindent, ami csak a lelkemben, a szívemben volt. Nekem sokkal előbb tapsolt állva az egész New York-i Metropolitan, mint az Erkel Színház, viszont az, hogy itthon ünnepelhettem, számomra a legfontosabb.

− Hosszú ideig itthon nem is lehetett hallani.
− Igen, miután férjhez mentem Olaszországba és ki is költöztünk, azután ritkán hívtak. Ha hívtak, olyan későn, hogy már az évekkel előbb aláírt szerződésemet nem tudtam lemondani. Aztán lassan-lassan megkaptam itthon is a lehetőséget, hogy megmutassam, miért van ilyen nagyon tele a naptáram. De a kedd este után szállok, repülök a boldogságtól! 
− Pályájának melyik pillanata volt a legmeghatározóbb?
− Elébe mennék a harminc évnek: amikor tizenhat évesen a Szegedi Színházban hallottam Berdál Valériát Mimi szerepét énekelni. Akkor valami olyat éreztem, hogy enélkül nem tudok élni, és fenntartom, amit kedden mondtam az Erkel színpadán a közönségnek, Ókovács Szilveszter főigazgató úr szavai után: úgy nézzenek rám, mint egy jó harmincasra, mert az én életem akkor kezdődött, amikor elkezdtem énekelni. 
− Ki indította el az énekesi pályán?
− Berdál Valéria, aki tényleg meghatározó egyéniség volt az életemben, szinte a nevelt lányának tekintett. Habzsoltam nála a dalokat, áriákat, amit csak lehetett. Hatéves koromtól jártam zeneiskolába, zeneileg teljesen felkészült voltam, de az opera- vagy dalirodalmat egyáltalán nem ismertem, és amikor én hozzá kerültem, teljes energiámmal faltam a kottákat, szinte szó szerint papírostul. Másik nagy segítségem az édesanyám volt. Én ugyanis szó szerint megszöktem otthonról, hogy énekelhessek, és ebben ő segített. 
− Nem engedte az édesapja, hogy énekesnek készüljön?
− Nem. Ez a pálya nincs bebiztosítva, és nagyon féltett, aztán persze később ő lett a legbüszkébb édesapa. Akkor viszont tiltotta, én pedig tűzön-vízen át küzdöttem, és kitartottam a célom mellett. Anyukám megértette, hogy azzal a belső vággyal, amit érzek, nincs mit tenni, és azt mondta, hogy „menj, fiam”. Most nyolcvannyolc éves, ott volt a keddi előadáson. Ezt az örömet megadni egy édesanyának, aki mindvégig ott volt mellettem, nagy ajándék számomra.
− Nem kis bátorság kellett otthonról elszökni, de az sem lehetett könnyű, amikor külföldre került.
− Szerencsés voltam a versenyekkel. Annyira élveztem a színpadot, hogy bármennyire izgultam, ami a lelkemben volt, mindig átjött, ha nem is volt hibátlan technikailag. Az, hogy megnyertem a Pavarotti-versenyt, elindított Amerikában is. Utána persze jöttek a nehézségek, elhagyott a fiatalos elán, technikai nehézségekkel küzdöttem, közben megszületett a fiam, és rájöttem, hogy ha most nem tanulok meg énekelni, akkor nagyon nagy bajok lesznek. Ezt tudatosan elhatároztam, fél évre lemondtam mindent, és egy római énektanárral, Mirella Paruttóval megalapoztuk a következő tíz év karrierjét. Szülés után ráadásul mindenünk változik, nagyobbodott a hangom is. Utána nem énekeltem többet a Rózsalovagot, pedig nagyon szerettem, „a” szerepem volt, a legnagyobb művészekkel énekeltem, rengeteg előadásban, mindenütt a világban. Sajnáltam nagyon.
 − Cserébe viszont új szerepek találták meg…
− Igen. Kinyílt egy másik világ. Mindig emocionális voltam mint énekes, és ebben a repertoárban rögtön megtaláltam önmagam. A féléves szünet után a Santuzzával kezdtem.  
− Amneris szerepe viszont végigkísérte.
− 1984. január 13-án aláírtam a szerződést az operaházzal, és még abban az évben Amnerisszel diplomáztam. Meg is kaptam később a szerepet, talán három év múlva, de három előadás után visszaadtam. Akkor huszonnyolc éves voltam, és csak negyvenkét évesen nyúltam hozzá újra, akkor már Pappanóval.  
− Úgy érezte, meg kell érni a szerepre?
− Nem voltam született drámai mezzo, meg kellett várni, míg beérik a hangom.  
− Sokszor utasított vissza szerepet?
− Mindig féltem, hogy esetleg megharagszanak érte, de tudtam, az ilyesmit be kell vállalni ahhoz, hogy ne menjen tönkre az ember hangja. Zubin Mehta például könyörgött azért, hogy a firenzei Maggio Musicaléban énekeljem el a Lady Machbetet, én viszont tudtam, hogy van egy olyan regisztere a szerepnek, amelyet, ha csak egy kicsit is megbetegszem, már nehezen fogok bírni. Ezekre mindig figyeltem. Két szerepet utasítottam vissza: az első a Dorabella volt a New York-i Metropolitanben (MET),a második Domingóval a Dalila. Azt pedig azért, mert nem lett volna rá zenekari próbám, és anélkül nem szerettem volna színpadra lépni. Én pontosan egy évet készültem Az árnyék nélküli asszonyra is, ami tavaly ment a MET-ben, húzások nélkül négy óra nyolc perc volt. Az évek során rájöttem, hogy a felkészültségemre és a befektetett munkámra mindig számíthatok. Igyekeztem ezt az utat követni, és a pályám, ha lassan is, de mindig emelkedett. Még most is, hiszen visszahívtak a MET-be. 
− Melyik az a szerep, amelyik most különösen fontos önnek?
− Amneris. Az Aidát nem véletlenül tartják az operák operájának, valóban az is. Számomra az operairodalom legőszintébb kitárulkozására lehetőséget adó szerepe az Amneris, főleg a 4. felvonásban. Ha lehetne, személyesen köszönném meg Verdinek. Minden egyes alkalommal belehalok, feltöltődöm, megküzdöm a szerepért, és mégis ez a legnagyobb élvezet, amit énekesként megkaphatok. Rengeteg szép szerep van, imádom például a verizmust is. Verdit énekelni azonban az egyik legnehezebb dolog, a kíséret valóban csak kíséret, és a hangi tisztaság, valamint az érzelmi mélység az, ami igazából számít. Nem szeretem a csak hangi produkciókat, bár imádom a gyönyörű orgánumokat, mégis azokkal a produkciókkal tudok igazán azonosulni, ahol a hang, mint egy itatóspapír, átitatódik érzelemmel és értelemmel. A másik zeneszerző, aki nagyon fontos számomra, Richard Strauss. Ő is velem van pályám kezdete óta.

 − Mivel tölti a következő időszakot?
− Berlinben éneklem a Trójaiakat, aztán hazajövök, itthon kezdem próbálni Az árnyék nélküli asszonyt. Ez alatt a periódus alatt a fiam érettségizik, így boldog vagyok, hogy itthon lehetek mellette. A veronai Arenában Amneris és Carmen szerepében lépek fel ezen a nyáron is. Sanghajban elkészült az új koncertterem, ott Mahler II. szimfóniájában énekelek René Fleminggel. Az év utolsó hónapjait Szentpétervárott töltöm, ahol debütálok Azucena szerepében. Egy BBC-turnéra indulok januárban Verdi Requiemjével, majd ismét Budapest, Friccát éneklem A Rajna kincsében.  
− Meddig tervezi, hogy színpadon marad?
− Kedden egy pillanatra úgy éreztem, ez olyan csodálatos, hogy most itt kellene abbahagyni. Ugyanakkor viszont tudom, sajnálnám, hogy nem adtam magamnak több lehetőséget. Addig énekelek, amíg még meg tudok újulni, és magam számára is tudok újat mutatni.

mno.hu - KIss Eszter Veronika

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése