2015. január 25., vasárnap

Last Train – Utolsó vonat - Hommage à Hajnóczy Péter

A borostás férfi némán állt a gazzal benőtt vágányok között. Szájában egy félig égett cigaretta lógott. Arca és ruhája csupa vér volt, remegő kezében még gőzölgött a tölgyfamarkolatú fejsze.
Közben a távolból az utolsó vonat egyenletes, fémes kattogása hallatszott, amely meglepő módon gyönyörűen kiegészítette egymást a fejsze kissé kicsorbult éléről a földre cseppenő vér szomorú hangjával.

 "Jöhetnek a rémképek, gyújtott a cigarettára, de most már csakugyan félt tőlük. Mindenesetre kissé reszkető, hideg, nyirkos ujjai közé szorította a tollát, lejegyezendő a rémképeket, amelyek nem késlekedtek megjelenni előtte. Először egy prémgalléros, rezzenéstelen tekintetű vénasszonyt látott, régimódi kalapján fekete papírrózsa. Végül a halott várost látta. Nemcsak látta, ott bolyongott a mustársárga házak, félig és teljesen összeomlott házak labirintusában. A férfi valahogy tudta, hogy az ismeretlen várost valaha a perzsák lakták, és egy háború 130 évvel ezelőtt pusztította el.
De valami azt súgta, soha át nem jut a halott városon. Ott botladozik majd a sárga falak között, míg összeesik, és meghal. A férfi ott ült az íróasztalánál, egész testéről patakokban folyt a veríték. Delírium trémens?!"
{…}
"A halál nemcsak soha meg nem hal, hanem még aludni is nyitott szemmel alszik"
Az egyre távolodó vonat egyik sötét kupéjában egy magányos férfi, egy asszony és férje, valamint a gyermekük utazott – mind halottak voltak.

F.F

 *A novella megtalálható a szerző hamarosan megjelenő Pokolba tartó vonat című kötetében.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése